"Erre nincsenek szavak. Mindig azt szerettem volna, hogy legyek olyan, mint ők. Mint egy normális ember... Soha nem akartam különc vagy különlegesség lenni nem szeretek feltűnősködni sem. Nem értem, miért pont velem történik ez. Én nem akartam, nem is kértem. Még csak rosszat sem cselekedtem, vagy valami olyan dolgot, amivel ezt kiérdemeltem volna. Soha nem is fogom megérteni, miért tette ezt velem a sors... "
-Kate, gyere, indulnunk kell!-szólalt meg egy hang az éjszaka közepén. Anya volt az.
-Mennyi az idő?
-4 óra, gyere, mert elkésünk.
-Mégis honnan?
-Péntek van...
Ó, ne... Már megint... Gyorsan kiugrottam az ágyból és lesiettem anyához, összekaptam a holmim, megfésülködtem egy kicsit, felöltöztem, majd kimentünk az ajtón. Odakinn már várt ránk a kocsi, amiben ott ült Brian, aki el szokott fuvarozni minket minden pénteken erre a helyre, amit magam sem értek, hogy miért kell. Anyám sohasem árulta el, mi ez az egész, akárhányszor is kérdeztem tőle. Nem értem, mi ez a nagy titkolózás. És azt sem,miért kell kocsival mennünk, mikor nagyjából 2 perc alatt mindig oda is érünk. Számításom szerint ezzel a sebességgel, amivel haladni szoktunk és ennyi idő közt maximum 2-3 km- relehetünk az otthonunktól. Mát sokszor próbáltam megkeresni, figyeltem, merre megyünk, hányat fordulunk, de nem sikerült még sohasem a hely nyomára bukkannom. Az ablakon ki sosem nézhetek, de nem is látok sokat, ha meg is teszem titokban, mert sötétített kívülről, belülről. ráadásul mindig hajnalban megyünk, amikor még semmit sem látni az utcákból, maximum annyit, hogy 3 m-enként lámpafények villannak fel az út szélén. Viszont ezek a lámpák is nyugtalanítanak. Ezzel a sebességgel sokkal hamarabb kéne váltaniuk egymást, ha valóban 3 méternyi távol lennének, pedig a városunkban végig annyi a távolságuk. Nem értem. Nagyon szeretem a fizikát és jó is vagyok belőle szerencsére, de erre még nem sikerült rájönnöm.
-Itt is vagyunk!-közölte velünk Brian, mi kiszálltunk, ő pedig tovább hajtott. Soha nem értem, miért ilyen ismeretlen számomra ez a hely, mikor már milliószor voltam a városunk minden zugában, de ezt a részét még sosem láttam, kivéve mikor anya és én péntek reggelenként eljövünk ide.
Mindig ugyan az a menet: Bemegyünk egy sötét sikátorba, valami lift szerűbe beszállunk, a 3. emeleten kiszállunk, bemegyünk a 3-as szobába, ahol egy öreg bácsi elkéri a tenyeremet és hosszasan elemzi, miközben számomra ismeretlen szavakat mormol magában. Például: Exparius, de larosa, kinderius, exponziarita...
Egy szót sem értek belőle. Viszont anyám látszólag igen, ugyanis miközben az ember a tenyeremmel foglalkozik, ő figyelmesen hallgatja szavait, anélkül, hogy bármelyiknél is értetlenkedne. Meglehetősen el van foglalva a szavak értelmezésével, még csak hozzászólnom sem lehet, mert nem válaszol. Valószínűleg nem is hallja. Most is így van: bemegyünk a szobába, leülök a jól ismert székre, majd odaadom a tenyerem a fickónak, anyám pedig teljesen kikapcsol. Elegem van. Már azóta járunk, ide, mióta csak az eszemet tudom, az osztálykirándulásra is azért nem mehettem el, mert nem hagyhattam ki a pénteki szertartását anyámnak... Nagyon szeretném már tudni, mi folyik itt. Lassan 18 leszek, de még mindig csak értetlenkedek, akárhányszor ide jövünk.
-Értem, mester.
-Na, meg ez is. Miért mesterezi anyám ezt az embert?? Nem értem.
-De akkor ez most pontosan mit is jelent?- furcsa- Anyám ezt még soha nem kérdezte. Amikor a pasas végzett, azonnal távoztunk, minden további nélkül, még csak nem is beszélt anyám vele, csak elköszöntünk és hazamentünk. Most viszont anyám igenis feldúltnak és ijedtnek tűnt. Megkérdeztem volna, miért, de úgysem kaptam volna rá választ.
-Semmi jót, Jane, valószínűleg eddig tartott az, hogy meg tudtuk fékezni az erejét. Nem megy tovább, nem fog rajta az én szavam sem.
Furcsán néztem rájuk, mire ők valami latinhoz hasonló szavakat mondtak egymásnak:
-Les eledinus, ve sedefuca incedio maxalonere!( Nem titkolhatjuk tovább az erejét, nem fog rajta a varázsige, el kell, hogy mondjuk neki, mire képes!)
-Nos, es decudio comperelli, sol selitio lacusius! ( Nem, azt nem engedhetem, még nincs rá felkészülve!)
-Anya, nem értem, mit jelentsen ez, mi ez a fura nyelv, és én miért nem hallhatom, amit mondtok?
De szokás szerint nem kaptam választ semmire. Anyám hallgatott.
-Sole e cerela, inpedius, relaxe, imbarusius cadora! ( Nincs más választásunk, vagy te mondod el neki, vagy hamarosan ő jön rá, mi is valójában!)
-Nos asapela dulicolia de ve condi seresus, cupidosa! ( Nem fog semmit észrevenni belőle, gondoskodom róla!)
Ezután anyám köszönés nélkül megragadta a karomat, majd kihúzott a helyiségből és beszálltunk a liftbe.
-Anya, mi volt ez az egész?
-Kicsim, nem mondhatok semmit, és ne kíváncsiskodj!
-Elegem van, anya- mondtam, végleg kifakadva. 18 éve ezt mondja nekem, mikor a helyről kérdezem, de most már elég! Évek óta, akárhányszor csak erről van szó, te ezzel a válasszal rukkolsz elő: Nem mondhatok semmit! Hát pedig igenis mondhatsz, jogomban áll tudni, mi folyik itt, különben többet nem jövök el erre a helyre! Soha többet!
-Nem is kell, szívem. Valószínűleg ma voltunk itt utoljára. Az úr nem fogad minket többé, mert ellenszegültem neki.
-De anya, ki ez a fickó, és miért kell mindig ide jönnöm? Egyáltalán honnan ismered és mióta? Semmit sem tudok az életemről, az egész egy nagy hazugság!
-Kate, most nincs ehhez hangulatom, kérlek, fejezd be!
-Nem, anya, te fejezd be! Elegem van abból, hogy nem mondasz el nekem semmit! Nem csak ezzel kapcsolatban, az egész életed egy nagy titok! Nem tudom, hol dolgozol, nem tudom, kik a szüleid, nincsen nagymamám, és a legrosszabb, hogy apáról sem vagy hajlandó beszélni! Annyit mondtál, hogy meghalt, de nem tudom miben, mikor, miért, semmit sem, anya!
-Tudom, kicsim, hogy most eleged van belőlem és abból, ahogyan veled bánok, de nem tehetek mást... Egy nap majd mindent megértesz.. De most még nem mondhatok semmit. Ezt vagy elfogadod, vagy nem. Nem tudok mást tenni.
-Jól van, anya, nem faggatlak. Viszont azt tudnod kell, hogy amint 18 leszek, elhúzok innen a fenébe Willel, és soha többé nem látsz viszont!
-Az a Will egy barom, te is tudod! És hogy hogy elmész? Hogy mondhasz ilyet? Hidd el, amit teszek, csak is érted van... Azt hiszed nekem kényelmes ennyi mindent eltitkolni előled, hogy nekem ez jó? Hát egyáltalán nem. Az egészet azért csinálom, hogy ne kerülj bajba! Ha tudnád, mekkora hibát követsz el...
-Én követek el hibát? Én? Mikor én semmit sem tettem?
Ekkor kinyílt a lift, Brian pedig ott állt előtte, mintha tudta volna, hogy most fogunk érkezni.
-Mi az, Brian, miért nem a kocsinál vársz?
Erre Brian anyámhoz lépett, valamit súgott fülébe.
-Remek, Brian, most már te is titkolózol előttem?
De persze erre sem kaptam választ, csak azon kaptam magam, hogy anya megragadja a karom, és sebesen futni kezd, a sofőr pedig utána. Rohantunk egészen az autóig, de most valahogy más volt. Az alakja ugyan az volt, de nem fekete, hanem fehér. Gyorsan beszálltunk, majd Brien olyan gyorsan rátaposott a gázra, hogy erősen koppant neki a hátam az ülésnek.
-Mi folyik itt, felvilágosítana valamelyikőtök?
-Azonnal haza kell mennünk, itt nem biztonságos.
-Hol van az az itt?
-Exlosia.
-Miről beszélsz, nem Kensesben vagyunk?
-Nem. De hát én ezt nem értem.. Olyan közel vagyunk.
-Csak hiszed, Bogaram. Nagyon is messze.
-Brian!- szolt rá anyám, megrántva karját.
-Már így is túl sokat mondtam, Kate, ne haragudj. Nem tehetem.
Ekkor anyám megint arra furcsa nyelvre vált át, amin azzal a pasassal is beszélt. Furcsa módon Brian is ismeri. Én sok nyelvet ismerek de ezt még soha életemben nem hallottam. Csak én nem ismerem? Azt hittem minddel tisztában vagyok. Ekkor valami erős koppanást hallottam a kocsi tetején, meglepően erős volt.
-Brian, csak nem?- kérdezte anyám, majd elővett egy furcsa botszerű akármit a táskájából. Csapott egyet vele a térdére, mire erős nyomás keletkezett bennem. Olyan, mint mikor fölfelé megyünk a lifttel.
-Mi történik, anya? Félek!
-Nem kell, kicsim, már nincsen semmi baj.
Pár perc múlva haza is értünk, Brian tovább hajtott, mi pedig besiettünk a házba. Már körülbelül fél nyolc volt, mikor ránéztem az órára. Nem értem, alig egy órának tűnt az egész...
-Uram isten, el fogok késni!
-Kate, ma nem mehetsz iskolába! Itthon kell maradnod! Beszélnünk kell...
-Majd ha hazajöttem, beszélünk!- mondtam, felkaptam a táskám, majd kisiettem a megállóba. Útközben egyfolytában azon járt az agyam, hogy mi történhetett. Egyébként is szoktam ezen gondolkozni, de most talán még kíváncsibb lettem erre az egészre... Mibe csöppentem bele? Miért és ki miatt voltam veszélyben? És mit csinált anyám azzal a botszerű akármivel, amitől olyan fura dolog történt?
-Nem értem... Nem értek semmit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése