4. fejezet

Tél van. Esik a hó. Két hónap telt el azóta, hogy elmentem otthonról. Hogy megtudtam, hogy van egy apán. Hogy nem láttam az anyukámat. Hogy ott kellett hagynom az életem. Hogy megismertem Jaket. Hogy megtudtam, ki vagyok valójában. Elég sok időnek tűnik, mégis mintha csak pár napja lennék itt. Nagyon jól érzem magam, de még hiányzik az otthonom. Azt hiszem, boldog leszek itt. Azóta nagyon közel kerültünk egymáshoz Jake-kkel, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem vagyok közömbös a számára. Azt hiszem nekem sem. Tetszik nekem... Susyval is egészen jó barátok lettünk, mindent megosztunk egymással. Ő a legkedvesebb mindenki közül. Van még egy két lány, de senki sem olyan, mint ő. Megértő, és mindig segít mindenben. A pótlás pedig remekül megy. Az agyam nagyon fogékony az új nyelvre, talán jobban megy ez, mint a német, amit már három éve próbálnak a fejembe erőszakolni. Nagyon tetszik, mintha mindig is ismertem volna. Jake szerint ez természetes és az is valószínű, hogy anyáék régebben így beszéltek egymással, mikor kicsi voltam. Azóta apa után is sokat kutakodtam. Megtudtam, hogy 42 éves és hogy valamilyen messzi kis varázslakban él. Azt is kiderítettem, hogy három éves koromban hagyott magunkra anyával. Azóta anya sem látta őt és én sem. Soha. És valószínűleg nem is fogom. De nagyon szeretném. Ha majd tehetem, egyik hétvégén Jake-kkel elmegyek abba a kis lakba és megkeresem. Feltéve ha megtalálom. Minden fantasztikus itt, kivéve egyet... Meg... Ő egy igazi fúria. Ki nem állhatjuk egymást, bár nem én kezdtem ezt az egészet. Már az első órán úgy nézett rám, mintha tehetnék is bármiről. Azt hiszem a legjobban azért utál, mert Jake-kkel jóban vagyok. Nagyon bejön neki. De engem aztán nem érdekel. Gondoljon amit akar. Teszek rá. Susy is ki nem állhatja, mindig megvéd, ha órán vagy szünetekben piszkál, vagy sérteget. Tudniillik Susy igazi sértegető. Olyan szólásokat tud, hogy ketté áll a szeme mindenkinek. Még Megnek is. Örülök, hogy ilyen barátnőm van.  Hasonlít rám. Én is erőszakos vagyok, sértődékeny és kíváncsi, de visszaszólni és sértegetni soha nem volt az erősségem. Neki viszont nagyon megy. Ő viszont nem valami jó tanuló. Én abban segítek neki. Jól kiegészítjük egymást. Viszont gondolatolvasásban nagyon jó. Persze engem nem győz le, hisz én már eleve és képes vagyok rá. Azóta Jake megmutatta, hogyan tudom használni, nagyon jól elszórakozom vele. Mindössze annyit kell tennem, hogy annak a fejére koncentrálok, akinek a fejébe szeretnék látni. És ami a legjobb, hogy távolságtól független. Akár Afrikába is elér, ha lenne ott ismerősöm. Nagyon klassz képesség! Viszont nekem a teleportálás okoz némi nehézséget. Túlságosan el kell hozzá engedni magad, én viszont kicsit félek tőle. Azt kell Jake-kkel a legtöbbet gyakorolnom. Neki az a vele született képessége, ugyanis mindenkinek van egy. Szerencsés, mert az az egyik legnehezebben tanulható. A gondolatolvasás mellett. Viszont neki is fel kellett vennie a tárgyat, mert abból szeretne majd vizsgázni, ahhoz viszont a kibővített verzió szükséges. Ilyen funkció gondolatolvasásból nincsen, úgyhogy nekem már nem tudnak újat mondani. Susynak az a nehéz, hogy arra az emberre koncentráljon, akinek a fejébe akar látni. Azt mondja, nem tud csak egy fejre koncentrálni. Én midig úgy csinálom, hogy elképzelem, mintha mondjuk a fejen lenne valami, vagy lefejelne engem, hogy érezzem is azt. Így sokkal könnyebb. Neki is mondtam, de nem igazán segített.
-Hahó!- kopogott be valaki az ajtómon. Felpattanok, kinyitom az ajtót.
-Szia Jake!- üdvözlöm, puszit nyomok az arcára. Mint mindig, megint megpróbálja kicselezni, hogy a ajkára menjen. Nem sikerül neki, mint soha.
-Egyszer be fog jönni!
-Ha mindig eljátszod, számítani fogok rá. Legalább ritkábban csináld, akkor esélyed is lenne.
-Megfogadom a tanácsod!- mondja, majd végigsimítja a derekam.
-Mit szeretnél? Mindjárt óra.
-Tudom, de szeretnék adni neked valamit.
-Oké. Hol van?
-Nálam.
-Miért nem hoztad magaddal?
-Nem tudtam megfogni.
-Olyan nehéz?
-Majd meglátod. Gyere!- ragadja meg a kezem, majd magával húz, ki az ajtón, át az ő szobájába. Az ajtó előtt állunk. Reszketek az izgalomtól. Mi lehet az? Annyira kíváncsi vagyok!
-Remélem tetszeni fog!- mondja, majd kinyitja az ajtót és betakarja a szemem. Mikor leemeli lóra, egy kis, fehér kölyökkutyát pillantok meg.
-Jaj, Jake! Nem kellett volna... Uram isten, de édes!- mondom, a kutya pedig felszalad a kezembe.
-Látod, máris szeret téged. Betanítottam.
-Haha.
-Nem, komolyan. Mondtam neki, hogy a gazdija egy kis növésű, barna hajú, piros arcú, barna szemű, csinos lány lesz.
-Tényleg?
-Igen!- szólalt meg valaki, de nem Jake volt.
-Hát ez?
-Én voltam.- Jake a kutyára mutat, én meg eldobom ijedtemben.
-Hé! Jake azt mondta, kedves vagy!
-Az is, csak erre nem számított gondolom. Ha varázsló vagy, felejtsd el, hogy normális ajándékokat fogsz kapni. Boldog szülinapot, Katrin!
-Köszi, Jake!- mondom, majd a nyakába ugrok hirtelen. Ő átölel, romantikusan.
-Hé, én is itt vagyok!- szólal meg a kutyus, majd felugrál a nadrágomon.
-Jól van, jól van, tudjuk. Nyugalom! Na lássuk csak, mi legyen a neved?
-Kérlek, hadd legyek Sam, annyira szeretnék!
-Rendben, legyél akkor Sam! Na, de nekünk mennünk kell, Jake, te is igyekezz, mindjárt kezdődik az óra.
-Tudom, nem kell rá emlékeztetned...
-Na mi van? Csak nem Átváltozás óra lesz?
-De igen...
-Nem értem, ha ennyire utálod, miért jelentkeztél egyáltalán?
-Mert egy remek képesség. De elsajátítani nem könnyű. Nem is értem, hogy lehet az egyik kedvenced...
-Nem tudom, szerintem elég könnyű- motyogom az orrom alá.
-Igazán? Hát akkor nem tudom, mi bajod, mert az mindenkinek nehezen megy.
-Annyira egyértelmű minden, amit tanulunk.
-Hát, neked, szívi.
-Szívi? Még sosem hívtál így.
-Mert még nem volt alkalmam.
-Na jó, akkor jössz, vagy még elcsevegünk itt, hogy elkéssünk?
-Menjünk....
Mikor leérünk a terembe, a tanár már benn van, valószínű e fog szidni.
-Nocsak, nocsak, Miss Parcers és Mr Rolls... Nem hallották a csengőt?
-De igen, asszonyom, ne haragudjon, az én hibám, feltartottam Kat-et.
-Jól van, üljenek le, csöndben.- mondja, majd békén hagy minket. Jake megvédett. Elvitte helyettem a balhét...
-Kat, hol voltál, már öt perce becsöngettek!
-Most ezt úgy mondtad, mintha a fele elment volna az órának!- mondom Susynak, megvetően pillantva rá.
-Egyébként... Boldog szülinapot!- ölel át, majd nyom egy puszit mindkét arcomra.- Majd óra végén odaadom az ajándékodat.
-Remélem az nem beszél.
-Nem értem.
-Hét, Jaketől egy kutyát kaptam.
-Mi? Ez komoly? Na várj. És te azt a dögöt a szobánkban akarod tartani? Azt már nem!
-Ne már, Susy! Hova máshova tenném?
-Nem engedek be egy beszélő kutyát a szobámba.
-Az az én szobám is é az én ajándékom, azt csinálok vele, amit akarok!
-Ezt még megbeszéljük, de jön a tanár!
-Parcers, nem elég, hogy késik, még beszél is? Elég legyen most már, mert békává változtatom!- igen, itt ez a nagy fenyegetés, nem a szamárpad, vagy az 1-es. A tanárok nem nagyon foglalkoznak a jegyekkel, tudják, hogy át tudjuk változtatni, ha akarjuk. Itt a negyed évenkénti vizsga az, ami számít. És nem 1-5-ig értékelik, hanem csillagokkal. Az öt csillagos felel meg az ötösnek tulajdonképpen, az egy csillagos meg az egyesnek. Nem volt nehéz megszoknom. Elkezdtük tehát az órai feladatunkat. Először mindent lejegyzeteltünk, majd megpróbáltunk kettesével egy természetesen egy békát nyúllá változtatni. Akinek sikerül, kap egy órai munka öt csillagost. Mindig ez van. Általában sikerül, de az előző órán nem, mert egyre nehezebbek. Eleinte élettelen tárgyakat kellett másik élettelenné változtatni, aztán jött az élőből élővé. A következő élőből élettelen lesz, majd élettelenből élő. Az a legnehezebb. Az első feladat egy kavics volt, azt kellett homokká változtatni. Mindenkinek sikerült.Viszont ez már húzósabb. Sokkal hosszabb a varázsige és nehezebb a dolgunk is. Olyan is előfordulhat, hogy csak úgy nem sikerül, mert gyenge volt a mozdulat, vagy a varázsige élettelen volt. Sok mindentől függ. Hozzálátok hát: felolvasom a füzetből a varázsigét, ami varázslónyelven van, mint most már tudom.
-Delarosa, ex maximo ceberus!- és a békából lassan egy édes kis nyuszika lesz. Először a farka alakil ki, majd a nagy fülei, az orra, a négy lába és a bundája. Le akar ugrani az asztalról, de én nem engedem neki. Ránézek Jake asztalára, hogy boldogul. Egy kacsát pillantok meg vele viaskodva. Elnevetem magam. Szegény. Pedig úgy igyekszik. Nem értem, mit csinál rosszul... Majd gyakorolok vele.
-Na hadd lássam, kinek adhatok ma öt csillagot?
-Nekem! Szólal meg Susy mellettem, örülve sikerének. Neki barna színű nyuszija volt, nekem fehér. Egy fiúnak furcsa módon zöld. Valószínűleg valamit elrontott, mert a béka színe megmaradt.
-Jól van, Miss Megan, szépen teljesített. Parancsoljon!- mondja Susynak, majd az én nyulamra pillant.
-Hát neked hogyan lett fehér, mindenkinek barna.
-Nem tudom, mindent úgy csináltam, ahogy kell.
-Tudom lányom, mindössze nem értem. Ez csak a végzősöknek szokott sikerülni, mert csak nekik van a tulajdonukban akkora tudás és erő, hogy sikerül.
-Hát, nem tudom, így sikerült.
-Ezt két ötcsillagossal is jutalmazom, Parcers.
-Köszönöm, asszonyom!- mondom, nagyon boldog vagyok!
-Gratulálok!
Hamarosan kicsöngetnek, Susy pedig kotorászni kezd az asztal alatt.
-Boldog szülinapot, drága Katrin!
-Oh, köszi, Susy! Imádlak!- mondom, majd kinyitom a kis dobozt, amit kaptam. Mikor kinyitom, nagyon fénylik, alig bírok ránézni. Egy karkötő van benne. Gyönyörű szép, úgy csillog, akár a gyémánt.
-Jaj, Susy, nagyon köszönöm!
-Nincs mit! De még nem tudsz mindet róla. Dörzsöld meg azt a sima felét.
-Miért?
-Csak dörzsöld meg! Meglátod.
-Megdörzsölöm, majd erősen megszorítja a karom, megjelenik előttem egy torta.
-Hát ez?
-Te most komolyan egy tortára gondoltál?
-Hát Jake azt mondta, hogy elvisz egy cukrászdába suli után, arra gondoltam, hogy milyen jól lesz...
-Akkor működik.
-Hogy érted? Mindig azt kapom tőle, amire gondolok?
-Igen. Hát nem szuper?
-De, nagyon! Köszönöm, Susy!
-Ugyan, nincs mit! Először egy barátságkarkötőt akartam, de mivel már nekem van ilyen, akkor annak is minősülhet szerintem.
-Hát, szerintem is. Na, de honnan szereztek ti ilyeneket?
-Ugyan, Kat, azt varázsolok magamnak, amit akarok. Csak ki kell találnom, hogy mit.
-Tényleg?
-Nem, dehogy, amúgy online veszem egy varázshonlapon.
-Tényleg, a varázsnetet hogy lehet használni?
-Kell hozzá egy kis kütyü, valami kerek izé. És kész is.
-És olyat hol lehet szerezni?
-Minden sarkon körülbelül. Ha akarod veszek neked egyet, mint mellékajándék.
-Nem kell, már így is nagyon értékes, amit kaptam, eleget vettél.
-Én szívesen megveszem neked.
-Ahogy gondolod.- mondom, majd becsöngetnek a második órára.
-Jó napot, gyerekek, üljetek le! Ma előbb el kell menjek, gyorsan kezdjünk is neki a dolgoknak. Mindenkinek van mindene?- kérdezi az alap varázsigék tanár, majd végignéz rajtunk.
-Igen, asszonyom.- szólal meg egy emberként a osztály, majd elkezdünk dolgozni.
-Ma a vészhelyzet esetén szükséges varázsigéket fogjuk megtanulni és alkalmazni. Az első, írják fel, a láthatatlanná tevő varázslat.
-Conos max olmus!- mondja valaki, a tanár pedig már meg sem lepődik.
-Hogy van a, gyerekeim, hogy én maguknak sohasem tudok újat mondani?
-Ezek annyira alap igék tanárnő!
-Jól van, jól van, valaki ezeket még egyáltalán nem is hallotta.- néz rám, én pedig kellemetlenül érem magam.- Na, akkor írjátok le magatoktól és utána gyakoroljátok egyénileg.
Hirtelen Susy füzetébe nézek, nem tudom mit kell írni. Leírom a füzetembe, majd kipróbálom magamon.
-Conos max olmus!- majd suhintok egyet a pálcámmal. Hirtelen láthatatlan leszek, a látásom viszont sokkal élesebb, mint eddig. Lassan mindenki eltűnik az osztályban, csak egy két gyerek szerencsétlenkedik még a használatával. Lassan mindenki vissza is változtatja magát, én pedig próbálok fülelni arra, amivel ez lehetséges.
-Solon de piritus!- mondom, majd hirtelen én is látható leszek. Susy még mindig láthatatlan, látszólag nem ismeri az igét. Kimondom rá is, ő pedig hálás érte. Csinálunk még egy pár ilyet, majd kicsöngetnek. Ezután jön még egy pár ilyen hasonló óra, az utolsó pedig teleportálás. Nem igazán szeretem, elég nehéz.
-Jól van, mindenki, most már az udvaron fogunk találkozni, nem a teremben. Mindenki a nagy fához teleportálja magát, én is oda megyek.
A varázsige itt viszont viszonylag egyszerű. Mindig ugyan az, csak annyiban más, hogy arra a helyre kell gondolni, ahova menni akarunk. Viszont minél távolabb szeretnénk menni, annál intenzívebben kell a helyre gondolni. Sokan elhülyéskedik egyébként, olyan kehelyre teleportálják magukat, ami nem tartozik a feladatba. Egymás kezében kötlek ki, vagy Ausztráliában, Afrikában, olykor a Marson. Az egyik fiú szerint ignis van élet odafenn, de hát senki sem hinne neki, ha elmondaná. Honnan tudod? Merülne fel a kérdés.
-Kat, neked megy ez?- kérdi Susy.
-Nem tudom, nehezen, de általában sikerül. Bár múltkor nagyon kellett wc- re mennem én ott kötöttem ki, de az még jó is volt. Egyébként menni szokott.
-Akkor odalenn találkozunk.
-Rendben!- mondom, majd kimondom a varázsigét:- Lalus exodus delico!- majd hirtelen eltűnök. Egy ideig a semmiben találom magam, olyan érdekes ez az állapot. Udvar, nagy fa, udvar nagy fa, udvar, nagy fa... Később az udvaron vagyok, ott, ahol megbeszéltük. A nagy fánál.
-Igen!- nagyon kevesen érkeztek meg, a tanárnő viszont már osztogatja a csillagokat. Mihelyt megkapom, Jake mellettem terem egy hamburgerrel a kezében.
-Jake? Hát ez?
-Mikor megérkeztem ide még senki sem volt itt, csak a tanárnő, megengedte, hogy elugorjak egy hamburgerért. Képzeled hogy meglepődött a nő, mikor ott teremtem. Hamburgba mentem, mert állítólag ott a legfinomabb a hamburger.
-Jól van!- nevetem el magam, majd körülnézek, de sehol sem látom Susyt.
-Kat...
-Igen, Jake?
-Én....- mondja félénken és idegesen.- Szeretnék még valamit adni.
-Remélem nem még egy kutya, őt sem tudom sehová tenni, Susy alig akarja beengedni a szobába.
-Nem, nem. Dehogy.- neveti ő is el magát, majd elővesz egy kis ezüst dobozt. Remélem nem valami drága nyaklánc, már így is annyi mindent kaptam ma. A tanárok mind adtak nekem egy óra alóli felmentést, de visszaadtam nekik, mert még így is sok gyakorlásra van szükségem. Azt hiszem nagyot nőttem a szemükben.
-Mi ez?- kérdezem idegesen, de kedvesen. Kíváncsi vagyok rá. Mégiscsak Jake. Jake, aki úgy tetszik, hogy majd meghalok, mikor akár csak hozzám ér. Kinyitja a dobozkát, majd kirepül belőle valami szárnyas akármi és az ujjamon állapodik meg végül.
-Hát ez?!- lepődöm meg, mert még sohasem láttam ilyet.
-Ez egy olyan gyűrű, ami varázserővel bír. Ha valami rossz dolog történne velem, akkor pirosan világít, még akkor is, ha rossz kedvem van. Ha viszont fehér, akkor vidám vagyok, vagy teljesen jól. Alapjáraton fehéren világít. És hogy megtudd különböztetni, mikor vagyok bajban és mikor van csak rossz kedvem, amikor vészhelyzet van, akkor a gyűrű villog. Szerintem hasznos tárgy.
-Hát ez aranyos! Tulajdonképpen magadnak vettél ajándékot.- nevetek, mire ő is rákezd.
-Ez így teljesen nem igaz, nekem is van egy.- húzza fel a ingujját.
-Óh... És ez...
-Igen, akkor működik, ha te vagy bajban.
-Óh, Jake, ez nagyon aranyos, köszönöm!- mondom, nem bírom ki, hogy ne öleljem meg.
-Ugyan, nincs mit!
-Miért rózsaszínen világít, mit jelent?
-Hát... az... az piros, csak merül az elem.
-Rossz kedved van?- kérdezem, majd szorosabban ölelem.
-Kicsit igen, mert elfogyott a hamburgerem.
Nevetni kezdek.

Két óra múlva most nem Jakenél találkozunk, hogy kicsit korrepetáljon, hanem a közeli parkban. Szép az idő ahhoz, hogy a szobában tanuljunk.
- Na, akkor most mondd el te is!- mondja.
-Delarosa decimus paradox el capitolus de maximus! Ez miért ilyen hosszú?
-Az első évben tanultuk a hosszú varázsigéket, hogy később tudjuk rájuk alapozni a rövideket. Azok szinte ugyan ezek, csak lefelezve.
-Hát ez eléggé logikátlan. Nálunk midig úgy csinálták, hogy a kicsiből építettük fel a nagyot. Ez olyan, mintha előbb tanultam volna meg mit jelent az, hogy kutya, majd csak utána a t betűt.
-Hát, szerintem meg ez a logikus. Amúgy mi ágy tanultuk a szavakat. Előbb szavakat, majd betűket.
-Komolyan?
-Igen...
-Hát, még jó, hogy ezeket én már tudtam, mikor idejöttem.- nevetek, majd folytatjuk az anyagot. Amikor Jake-kkel együtt vagyunk, annyit nevetünk, mint máskor egy hét alatt. Azt hiszem, ez egy jó jel.
-Mond, Kat, neked van otthon...
-Mim?
-Hát, tudod, barátod...
-Ez meg most hogy jött ide?
-Mert láttam, hogy arra gondoltál, hogy milyen sokat nevetünk együtt és hogy ez egy jó jel. Meg ma még valamit... Azt, hogy jól érzed magad velem, mikor együtt vagyunk. Ja, és tegnap pedig féltékeny voltál, mikor Elsával beszéltünk egy pár percet.
-Jake, te miden gondolatomat megnézed?
-Hát, csak néha... Érdekel, mire gondolsz.
-Jajj... Ez nagyon zavaró...
-Bocsánat, de nem bírom ki, minden egyes pillanatban azon gondolkozom, hogy mire gondolhatsz...
-Tényleg?- kérdezem és majd elsírom magam.
-Hát, igen... Kat, én...
-Igen, van.- mondom ki rémületemben hirtelen.
-Tessék?
-Van barátom. De azóta nem láttam, mióta nem voltam otthon, és nem hiszem, hogy érdeklem még.
-Téged még igen?
-Hát, őszintén, nem igazán. Már mást szeretek.
-És ki az?- kérdezi nagyon kíváncsian, közelebb hajol hozzám, mintha hangosabban akarná hallani, amikor kimondom, hogy ő az.
-Hát...- mondanám, majd hirtelen lenéznek a kezemre zavartan... Már megint rossz kedved van? Azért mert barátom van?- Ő is a gyűrűmre néz.
-Jaj, dehogy is... Kat, az igazából nem elemmel működik és nem is piros, van rajta rózsaszín szín is.
-és az mit jelent?
-Hát, azt, hogy akitől kaptad, azt... azt szereted.
-Persze, hogy szeretlek, ez nem is kérdés.
-Szerelemmel.
-Óh... Hát, akkor azt hiszem, lebuktam.- pirulok el, nem merek a szemébe nézni.
-Le bizony.- mondja, majd felemeli a fejem, hogy a szemébe nézzek, megfogja a kezem és közeledik felém. Mindjárt megcsókol... Meg fog csókolni... Meg fog csókolni... Meg fog csókolni... Megcsókolt...

3. fejezet

Nagyon sokat megtudtam a varázslókról. Első sorban azt, hogy az a bizonyos ezüst amulett nagyon fontos a varázslóknak, és valamiféle erőnlétnövelő, akinek a tulajdonában van, annak 10-szer nagyobb varázsereje lesz, mint addig volt. És az, aki birtokolja, minden bajtól védetté válik, ugyanis sérthetetlen lesz tőle. A tiltott varázsigéket is használhatja, amiket az idők során betiltottak veszélyességük miatt. Ezt az amulettet apám lopta el Gordontól, mert azt akarta, hogy teljes védettségben nőjek fel, ezért nekem ajándékozta azt. Viszont nem tudom, hogy hogyan lehet az enyém, ha nincsen nálam... Jake szerint csak akkor érvényes, ha magunkkal hordjuk. Eredetileg viszont mesteré volt az ezüst amulett, ezért jogosan lopta vissza apám Gordontól. A másik, amit megtudtam, hogy valójában Ketrinnek hívnak, anyámat pedig Juliettenek. Apám a Thomas nevet viseli, viszont őt eddig sem ismertem, így nem lesz nehéz így szólítani. Viszont nem tudom, hogy fogom megszokni magamnak ezt az új nevet. Megkerestem a nyakamban himbálódzó kis ezüst medált, amit sohasem szoktam levenni, még este, vagy fürdésnél sem. Attól nem félek, hogy megkopna, hisz ezüstből van. Nagyon szeretem, már azóta rajtam van, mióta csak az eszemet tudom. Anyutól kaptam állítólag születésem napján. Egy kis szív volt a medál, ami úgy nézett ki, mintha ki lehetett volna nyitni, de nem. Sokat próbáltam már, de nem sikerült.
-Kartin, jól vagy? Katrin?
-Hm?  Ja, persze, igen... - Katrin... Meg kell még szoknom ezt a nevet...
-Olyan furcsa vagy. Nem vagy rosszul? Sápadt is vagy, szerintem.
-Jake, kérlek, szállj le rólam! Jól esik, hogy aggódsz értem, de hidd el, ezzel, ami most bennem van, nem tud senki segíteni. Úgyhogy hagyj békén, légy szíves.
-Rendben, rendben... Megértettem... - fordult el megértően, bár volt egy kis megbántottság a hangjában.
Pár perc múlva megállt az autó. Kinéztem az ablakon, valamiféle óriási kastélyszerűt pillantottam meg. Furcsa. Ezt még sosem láttam. Pedig jól ismerem a várost és olyan sokat nem mentünk, hogy máshol legyünk.
-Hol vagyunk?
-A központban, Katrin.
-Milyen központban?
-Varázsközpont. Itt laknak a varázsállamot vezető varázslók.
-Varázsállam, varázsközpont, varázslók, ezüst amulett, varázslómester... Kezd tele lenni a fejem új, eddig nem használt szavakkal...
-Tudom, hogy most eleged van az egészből, de hidd el, idővel minden megoldódik, megszokod ezt az egészet.
-Hogy érted, hogy megszokom? Én nem fogok ezen a fura helyen maradni. Amint megtaláltuk anyát, hazaviszel mindkettőnket, és örökre eltűnsz az életünkből!-Ennyire gyűlölsz?
-Te is tudod, hogy nem így értettem...
-Tudom, de figyelj, nem lehet. Otthon nem vagy biztonságban, és itt sem teljesen. Ami most pedig anyád után a legfontosabb az az, hogy megtaláljuk az amulettet. Ha Gordon előbb bukkan rá, az elég nagy baj...
-Miért, mit akar vele csinálni?
-Akkor ő lesz a leghatalmasabb varázsló, és az a célja, hogy minden halandót varázslóvá változtasson, majd maga mellé állítsa őket, hogy átvegye a hatalmat mestertől. Nincsen sejtésed, hogy hol lehet?
-Nem tudom, Jake, honnan tudnám?! Azt sem tudtam ezelőtt, hogy létezik ilyen dolog.
-Jól van, azért ne ölj meg, ha lehet!- mondta, majd elnevette magát.- Na jól van, de gyere, szálljunk ki, és menjünk be!
-Oké...
Kiszálltunk a fekete furgonból, majd bementünk a nagy, sötét kastélyba. Odabenn viszont meglepetésemre világos volt, nagyon is. Viszont ablakot egyet sem láttam. A csillárok körülbelül fél méterenként sorakoztak odafenn, egymás után. Mindenhol szőnyegek voltak és a berendezés nagyon réginek tűnt. Mintha egy múzeumban lettem volna. Először végigmentünk a folyosón, majd felmentünk egy nagyon magas csigalépcsőn, majd megint egy folyosó, újabb lépcsők, míg el nem értünk a legmagasabb szintre. Ott bementünk egy sötét szobába, majd Jake ledobta egy poros ágyra a cuccaimat.
-Miért vagyunk itt?
-Ez a szobád.- mondta, majd felkapcsolta a lámpát. A szoba tele volt pókhálóval és mindenütt repedezett a fal. A bútorok régi módúak, semmilyen elektronikai eszköz nem volt benn.
-Ez most komoly?
-Istenkém, annyira naív vagy...- mondta, majd elővett egy botszerű akármit, és suhintott egyet vele.
-Colsa expasa!- mondta, majd olyan erős fény sütött hirtelen a szemembe, hogy semmit sem láttam. Mier ismét kinyitottam a szemem, a szoba teljesen megváltozott. Mintha átmentünk volna egy másikba. Nagyobb volt, a falak tiszták és hálómentesek, csodás bútorok, jó illat áradt a levegőben.
-Nehogy már!! Ilyet én is tudok?
-Persze, hogy tudsz. Csak előbb meg kell tanulnod a varázsigéket, azután nagyon sok mindenre képes leszel.
-És azokat mikor lehet?
-Holnap el is kezded a varózslóiskolát.
-Hogy mit?
-Varázslóiskola. Ott fogsz mindent megtanulni, ami az erőd használásához elengedhetetlen.
-És mi lesz az eddigi sulival?
-Az totál felesleges. Ezzel sokkal többre mész.
-És a barátaim? Velük mi lesz?
-Katrin, itt is ugyanúgy fiatalok járnak, olyanok, mint a barátaid. Itt is lesznek idővel.
-Én nem akarok új életet!
-Pedig muszáj lesz.
-Marha jó... Ma reggel, mikor felkeltem, még egy átlagos 17 éves voltam, most meg embereket emelgetek és valázslósuliba járok... Remek.
-Katrin... Ne állítsd be ezt az egészet ennyire szörnyűek. Varázslónak lenni nem olyan rossz. Igaz, nagy felelősség, de megéri. Mégis ki tud ilyen szobát csinálni 2 másodperc alatt?
-Inkább laknék egy rosszabb szobában, csak otthon lehessek.
-Rendben. Én most magadra hagylak. Mennem kell.
-Várj! Hadd menjek veled! Mit csináljak itt egyedül?
-Gyűlés lesz. Oda te nem jöhetsz! Maradj itt. Mindjárt itt lesz a szobatársad. De csak szólok, hogy nem nagyon fog neki tetszeni az új style. Eléggé régimódi.
-Szobatársam lesz?
-Igen.
-És hol fog aludni?
-Óh, bocsi!- majd varázsolt még egy ágyat a szobába.
Pár percet ücsörögtem az ágyon, mikor úgy döntöttem, kicsit körülnézek a kastélyban. Már nyitottam volna az ajtót, mikor belépett rajta valaki.
-Szia, Kate.. Katrin vagyok!
-Üdv, Kate Katrin!
-Nem, nem, Csak simán Katrin.
-Oh, oké. És ki vagy egyébként? Még nem láttalak itt.
-Igen, mert most jöttem nemrég. Én leszek a szobatársad. Remélem nem bánod.
-Szobatárs? Marha jó... Azt hittem egyedül lehetek.
-Hát, bocsánat. Engem ide küldtek.
-És mi lett a szobámmal? Mi ez ez egész?
-Hát, Jake csinálta igazából. De ha nem tetszik, visszacsinálhatod. Bár nekem így jobban tetszik...- mondtam, majd kicsit megvakartam a fejem.
-Nekem is, nagyon jól néz ki, csak ezt a szekrényt tüntessük el, mert nem bírom elviselni!- mondta, majd suhintott egyet pálcájával.
-Na, ez már jobb!- mutat rá a régimódi, óriási nagy barna szekrényre, ami kicsit kopott hatású.- Neked hogy tetszik?
-Nem rossz...
-Szóval nem.
-Hát, nem igazán a én stílusom.
-Értem, Hát, bocsi.

-Nem gond, ez is jól lesz.
-Na, viszont én megyek is, csak a könyveimért jöttem, kezdődik az órám. Te miket vettél fel?
-Hát, meg igazából semmit... Hol lehet utánaérdeklődni?
-Gyere le velem a tanárnőhöz, ő biztosan tud segíteni, vele lesz órám.
-Rendben, köszi! Kedves vagy!
-Tudom... Na gyere, menjünk!- mondta, majd maga után húzott, ki az ajtón, le a lépcsőn. A legalsó szintre mentünk le. Nagyon jó lesz ezt minden nap megtenni... A végén még elfogyok!
-Itt is vagyunk.- mondja, majd benyit egy zöld kis ajtón. Odabenn vagyon szép minden, olyan... Varázslatos...
-Jó napot, tanárnő!
-Jó napot, Susy!- szóval így hívják.
-Jó napot!- mondom, hogy ne tűnjek bunkónak.
-Hát te ki vagy, lányom?
-Én... most jöttem ide nem rég, órákat szereznék felvenni.  Kate.... Katrin vagyok.
-Ezt mindenkivel eljátszod?
-Nem, a nevem Katrin.- mondom Susynak, majd visszafordulok a tanárnőhöz.
-Értem. Tessék, itt egy katalógus, válaszd őket ki. Három kötelező van, a varázslónyelv, az alap varázslatok és a védekezés gonosz varázslatok ellen.
-Értem. Akkor én kint kitöltöm és megvárlak.- mondom Susynak.
-Renden, sietek!- mondja, mintha bármit is tehene az ellen, hogy az órák 45 perce kevesebb legyen. Kimentem, majd leültem egy asztalhoz. Kinyitottam a katalógust, volt ám óra rendesen.

1) Alap varázslatok     X
2) Védekezés gonosz varázslatok ellen     X
3) Varázslónyelv I. fok
4) Varázslónyelv II. fok     X
5) Időutazás     X
6) Gondolatolvasás     X
7) Teleportálás kibővítve
8) Trükkök     X
9) Gyors varázslatok

10) Feltámasztás
11) Átváltozás     X
12) Átváltoztatás     X
13) Varázsgömb használata
14) Átkozás
15) Varázsfizika     X
16) Gondolattörlés
17) Pálca nélküli varázslás     X
18) Különleges varázslatok

19) Gonosz varázslatok    

20) Varázsninterlet használata

Igényli a varázsjogosítvány letételét szőnyegre?
Igen  X           Nem

-Kész!- kiáltok fel örömömben véletlen, mert nehezen tudtam eldönteni, hogy miket válasszak. Nem is tudtam, hogy van varázsjogosítvány...
-Ha megfogadod a tanácsomat, a gondolatolvasást nem jelölöd be, mert arra egyébként is képes vagy.- mondta Jake a lépcsőn lejövet, majd mellém lépett.
-Nem tapasztaltam eddig, hogy képes lennék rá.
-Pedig igen. Csak ne tudod, hogyan kell használni.
-Hogyan? Mit kell tennem.
-Nagyon egyszerű. Majd később elmondom. Mutasd, miket jelöltél be- majd kitépte a kezemből a cetlit, amit majd le kell adnom.
-Na ne... Ez durva!
-Mármint mi?
-Az, hogy ugyan azokat jelöltük be órának! Eléggé egyezik az ízlésünk.
-Úgy látszik... És akkor ma már kezdhetem is a tanulást?
-Valószínűleg igen. És ami jó hír, hogy nem kell sokat pótolnod, mert mi is csak pár napja tanulunk.
-Hogy hogy?
-Hát, nekünk máshogy van, mint nálatok. Itt most kezdődött az iskola.
-Értem. És van több osztály?

-Igen, kettő. Te b- leszel, mert II. fokra jelentkeztél. Több órád lesz, de jobban fogod beszélni a nyelvet és több varázsigét tanulhatsz meg.
-Te milyen osztályos vagy?
-Én is b, emlékszel, ugyan azok a tárgyak.
-Tényleg.
-Na, de akkor válassz valami más tárgyat a gondolatolvasás helyett.
-Rendben... Varázsnet használata, szerintem. -

-Én is azt vettem fel. Hihetetlen.
-Hát, az. Mikor kezdődik az óránk?- terelek szót, mert zavarba jöttem.
-Hát, egyébként nyolckor, de most nincsen az egyik tanár, úgyhogy kilenckor.
-Oké. Akkor én most leadom azt a papírt...
-Elkísérjelek?
-Nem szükséges, utána visszajövök ide, megvárom Susyt.
-Ismered őt?
-Igen. Szobatársak vagyunk.
-Áh, tényleg.
-Egyébként rengeteg pótolnivalód van az előző évekből, nem ártana, ha minden nap átjönnél tanítás után a szobámba és gyakorolnánk. Nem lesz könnyű ennyi anyagot megtanúlni, de nekem sem, emrt már jó régen volt mindez. Fel kell elevenítenem.
-Ne lenne jobb, ha egy tanár tanítana? Akkor neked sem kellene fáradnod.
-Nekem ez nem fáradtság. És nem hinném, hogy elvállalna bárki is, nagyon elfoglalt itt midengyik, innen rögtön mennek át egy másik iskolába, a varázsvilágban kevés a tanár.
-Értem...
-De ha nem elégszel meg velem, kereshetek egyet.
-Nem, dehogy, örülnék, ha te tanítanál. Főleg, miután ilyen jó hírben állsz...
-Hogy érted?- csodálkozott el.
-Hát, a lányok szerint mindenki beléd szerelmes, amolyan menő srác lehetsz, gondolom.
-Nem hiszem... Bár, ha ezt mondják...- nevette el magaát, majd én is.- És te ezzel hogy van? Neked is tetszem?

-Dehogy is, nekem nem!- tagadtam, pedig keztem úgy érezni, hogy többet érzek iránta, mint azt kéne...
-Hát, kár...- fogta meg a kezem, majd közeledett felém. Már majdnem megcsókolt, mikor az ajkamra súgta: -Ezt későbbre tartogatom...- majd elment. Hát, ez furcsa volt... Nagyon furcsa.

2. fejezet

Nem sokkal később beértem a suliba, szerencsére még éppen időben. Nem késtem el. Megkerestem a termet a másodikon, ahol az első órám lesz és helyet foglaltam padtársam mellett. A tanár rögtön utánam jött be a terembe, úgyhogy nem volt időm elmondani Sarahnak, hogy mi történt velem. Vele mindent megosztok, ő a legjobb barátnőm. Viszont rajta és persze Willen kívül nem nagyon voltam jóban senkivel. Will és én még év elején jöttünk össze, de azóta elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten. Anya viszont nem annyira kedveli, szerinte valami nincsen rendben vele, és nem is szimpatikus a viselkedése. Igen, kicsit rosszabb a kelleténél a modora, de ő ilyen, én már elfogadtam. Anyának sem ártana. Nem voltunk igazán jó osztály, mindenki csak 1-2 emberrel volt jóban. 

-Jól van, fiatalok, akkor most mindenki vegyen el ebből a dobozból egy kémcsőt, mert kísérletezni fogunk!- közölte a kémia tanár, Mr. James. Elindultam előre, vettem egy üvegcsét, majd visszaültem a helyemre. Mivel ilyenkor mikor kísérletezünk, mindig lazább az óra, elkezdtem mesélni Sarahnak a tegnap történteket. Ámulattal hallgatta.
-De ez most mit jelent? És miért voltatok egyáltalán veszélyben?
-Nem tudom, anya ezt nem mondta el. Mint ahogy semmit sem. Ismered.
-Tudod, szerintem ez elég gáz, hogy anyád mindent eltitkol előled. Én ezt a helyedben nem hagynám annyiban.
-Persze,  te könnyen beszélsz, mert nem vagy a helyemben. Hidd el, te sem tudnál mit tenni...- folytattam volna, amit elkezdtem, de közben a tanár észrevette, hogy még sehol sem tartunk a munkával, és ránk szólt.
-Ne a szátok járjon, hanem a kezetek, lányok! Aki nem lesz kész időben, az nem jár jól!
Folytattuk tehát a kísérletet. Megfogtam azt a három anyagot, ami a vegyülethez szükséges, majd egybe öntöttem őket. Nagyon szeretem a kémiát, ez z egyetlen tantárgy a fizikán kívül, ami könnyen megy és érdekel is. Meg persze a matek. De ez egyértelmű. Aki a fizikát szereti általában matekból is jó. Egyetlenegy négyesem sincsen belőle, majdnem az összes dolgozatom 100 százalékos mindig, amit a többiek soha nem értenek. Ők ugyanis, legalábbis a döntő többségük eléggé rosszul áll belőle. De ez középiskola vége fele teljesen érthető. Normális esetben ennek a három anyagnak nagyon hidegnek kéne lennie, majd egy idő után meg is kéne fagynia, de most valamiért nem ezt tette. Ahogy kézbe vettem az üvegcsét, hogy leírhassam a tapasztalatokat, az anyag bugyborékolni kezdett a kezemben, majd egyre és egyre melegebb lett. A végén már alig bírtam tartani, olyan forró volt, majd pedig BUMMM, felrobbant, és mindenen olyan lett tőle. A hajam csupa üvegszilánk... Gyorsan megfogtam egy rongyot, majd törölni kezdtem, hogy nehogy beleivódjon az agyag a bőrömbe. A tanár és persze mindenki más nagyon megijedt az osztályban. Főleg Sarah, hisz ő mellettem ült.
-Jézusom, Kate, jól vagy?- érdeklődött Sarah.

-Ez meg mi volt, Miss Parcers?!- kérdezte egyszerre ijedt és ideges hangon tőlem, majd odajött az asztalhoz, és kikapta a kezemből a rongyot.
-Ne törölgesse magát, azonnal menjen ki a mosdóba, ha nem akar komolyabb sérüléseket szerezni, és zuhanyozzon le!

-Igen is, uram! 

Kimentem a mosdóba, hogy lezuhanyozzak, mikor egy ismeretlen alakot pillantottam meg a folyosó végén. Teljesen nem láttam az arcát, de fekete köpenyt viselt és fehér nadrágot. Nagyon furcsa érzésem támadt. Mintha már láttam volna őt valahol. Rápillantottam az órára, hogy mennyi időm van letusolni. 10 perc. Annyi idő bőven elég. Mikor visszanéztem a folyosó végére, már nem volt ott senki. Különös.. Ez egy egy irányú  folyosó. Hogyan tűnt el onnét? Talán csak képzeltem. Gyorsan le kell mosnom ezt a vackot magamról!

Bementem a fürdőbe, gyorsan letusoltam, majd visszavettem a ruhámat, előtte viszont jól kiöblítettem vízzel, emiatt viszont csurom víz voltam. Kimentem volna, de az ajtó nem nyílt. Erősebben próbáltam húzni, de nem engedett el. Dörömbölni kezdtem, hogy meghalljon valaki, de még óra volt, ilyenkor még senki sincsen a folyosón. Megfordultam, hogy leüljek addig a sámlira, míg ki nem csöngetnek, mikor megpillantottam valakit magam előtt. Ugyan olyan ruhában volt, mint az a másik fiú a folyosó végén, de neki barna haja volt. 

-Ki vagy te? És egyáltalán hogy kerülsz ide? Ez a női mosdó!

-Te vagy Kate Parcers, igaz?

-Igen, de honnan... honnan tudja a nevem?

-Már nagyon régóta kereslek, Kate, de csak ma lettél olyan erős, hogy meg is találjalak ezzel itt.- egy fém műszert mutatott fel.
-Mi ez?
-Ez egy varázsradar. Minden mágikus lényt megtalál, ha varázsol. Mindenkinek van egy kódja is. Neked az 1-es.
-Pont az enyém az egyes?
-Igen. De ezen ne csodálkozz. Te vagy köztünk a legerősebb mester után...
-Hogy érted, hogy köztetek?
-Elég a beszédből!- mondta, majd előretolta a kezét, én pedig hirtelen a falnak estem.
-Ez... meg mi volt?!- kérdeztem, majd fájva felálltam. Ő nem válaszolt, csak felemelte a karját, amivel én furcsa módon a levegőbe emelkedtem. Nagyon megijedtem, össze vissza kapálóztam.-Biztosan csak álom, ébredj, ébredj, ébredj!!!- csipkedtem magam, de nem használt.

-Ez sajnos nem álom, drágám!- majd magához húzott erejével és fojtogatni kezdett- Hol van? Hová rejtettétek?!
-Fo-fogalmam sincs, mi-miről beszél! Engedjen el! Ké-kérem!

-Tudom, hogy tudod, te átkozott, ne merd tagadni! - köpte a szavakat, látszólag nagyon ideges volt, amiért értetlenkedtem.
-Én tényleg ne-nem tu-tudom! Me-megfulladok!- elengedett, majd megint a falhoz vágott. Közeledett felém, én pedig erre ösztönösen magam elé tettem a kezem, tenyerem felé fordítva, és becsuktam a szemem. Furcsa, csiklandozó érzés ingerelte kezem. Rápillantottam, és valami fényhez hasonló, fényes anyag látszott rajta, mint a pókháló, lövellt ki a kezemből, egyenest a férfira, aki erre a levegőbe emelkedett, és tehetetlen volt. Én erre nagyon megijedtem, majd még feljebb emeltem kezem, ő pedig utána emelkedett. Egy pillanatra nevetnem kellett, annyira meseszemű volt ez az egész. Játszani kezdtem a kezemmel. Fel- le húzogattam, miközben a férfi követte a fény irányát. 

-Tegyél le!- mondta, szinte már könyörgött!
-Akkor takarodj innét, és eressz ki!
-Rendben van! Csak tegyél le!- mondta, de éreztem, hogy hazudik. Nagy erőt vettem magamon, majd erősen kitoltam a kezem magam elé, ő pedig a falnak esett. Megragadtam az alkalmat, és az ajtó felé vettem az irányt, de az még mindig nem nyílt. Megpróbálkoztam hát azzal, amit az előbb csináltam, magam felé húztam az ajtót, tenyeremmel felé mutatva. Az ajtó hirtelen kivágódott, én pedig megdermedtem az ámulattól. 

-Hogyan...?

Ekkor észbe kaptam, hogy sietnem kell innét, majd ugyanolyan nagy erőt véve becsaptam az ajtót magam után. Besiettem a terembe. Már csak pár perc maradt az órából, mindenki pakolta el a kísérlethez szükséges dolgokat. Odamentem a padomhoz, összeszedtem a cuccomat, majd kimentem volna, de megállított a tanár.
-Kisasszony! Egy szóra!

-Igenis, tanár úr! Menj nyugodtan, Sarah, mindjárt megyek. A 2-esben leszünk?
-Igen.- mondta, majd elillant.
-Lassan, félve mentem oda a tanárhoz, tudtam, hogy szidást kapok, méghozzá nem is akármilyent.
-Mondd csak, mi volt ez az előbb? Miket kevertél te össze, mikor világosan megadtam a hozzávalókat?! Hogy lehet három összetételt elrontani?

-Ne haragudjon, tanár úr, én azokat tettem bele, amit előírt, nem tudom, mi lehetett a baj vele...

-Hát azt kötve hiszem. Ha azokat tetted volna bele, amiket mondtam, akkor nem ez történt volna.
-Tanár úr, én esküszöm, hogy jól csináltam, mindent!
-Rendben, akkor mutasd be!

Ekkor megijedtem, ugyanis sejtettem, hogy az volt a baj, amit az előbb a kezemmel csináltam.
-Rendben. Kérhetek egy kesztyűt, esetleg?

-Minek az, te lány?
-Nem tudom, jobban szeretem, ha van rajtam...
-Jól van, tessék! Ha ettől jobban fog menni, parancsolj...
Felhúztam a kesztyűt, majd elkezdtem újra összeönteni a hozzávalókat. Nagyon féltem, hogy újból felrobban, bár bíztam a kesztyű védelmében, de ahogy összeöntöttem őket, éreztem, hogy egyre melegebb.
-Jajj ne! Tanár úr, megfogná nekem?
-Örömmel!

Átadtam neki, majd levettem a kesztyűt. Ő is tapasztalta, hogy meleg a kémcső, de az ő kezében egyre hűvösebb lett. 

-Na, most jónak bizonyul. Mindjárt megfagy. Az előbb mit rontottál el akkor?

-Nem tudom, ugyan ezt csináltam.
Hmm... Lehet, hogy nem volt teljesen tiszta a kémcsöved és keveredett valami anyaggal. 

-Lehetséges. 

-Rendben, köszönöm, elmehetsz.
Kimentem a teremből, majd megpillantottam a mosdót. Az ajtó nem volt a helyén. Két kolléga azt próbálta épp visszahelyezni.

-Hát itt mi történt?
-Fogalmunk sincs, az ajtó egyszerűen ki volt dőlve a helyéről.
-Hmm. Bemehetnék a wc-be?
-Persze!
Bementem, körülnéztem. Nyoma sem volt a férfinek. Meg akartam mosni a kezem még egyszer a vegyszerrobbanás után, mikor megpillantottam valamit a tükrön. Valami felirat volt. Már alig látszott,éppen volt csak világosabb, mint a tükör többi részén a pára.
"Ezzel nincsen vége" 

Nem értem, mit és miért akar tőlem ez a férfi bármit is... 

Indultam a következő órára, mikor megint megláttam azt a fiút. Elegem volt ebből az egész elvarázsolt napból, ki akartam deríteni, ki az. Utána eredtem. Ő erre lassan sétálni kezdett a másik irányba, de hamar utolértem. Megragadtam a vállát.
-Hé, ki vagy te és miért vagy itt? Mit akartok tőlem?!

-Gyere velem!- mondta titokzatosan, majd megfogta a kezem, de én kirántottam szorításából.
-Persze, hogy te is megpróbálj megölni? Elég volt egyszer átélni, köszönöm!
-Én nem bántani akarlak, hanem meg akarlak védeni!
-Megvédeni? Mitől?
-Az olyanoktól, mint Gordon.
-Ki?
-Aki megpróbált az előbb végezni veled a mosdóban.
-Honnan tudod, hogy ott voltunk?
-Én mindent tudok, ami veled kapcsolatos. Ez az őrzők dolga. Az elmédbe látok.

Elnevettem magam.
-Bocsi, de ez vicces. Az elmémbe látsz... Pff... Jó neked!
-Nem viccelek, és jobban tennéd, ha komolyan vennéd, amit mondok. Nagy veszélyben vagy!
-Én nem vagyok semmiféle veszélyben, csak szeretnék órára menni, ahogy minden eddigi pénteken tettem.
-Nem lehet, velem kell jönnöd.
-Nem megyek sehová, nem is ismerlek!
-Nem érünk erre rá, gyere!

-Jól van... Aztán nehogy megtámadjanak a gonosz manók!- gúnyolódtam.
-Ez nem vicces. 

-Dehogyisnem! Azt hiszem ez az álom nagyon hosszú. Jó lenne már felébrednem...
-Nem fogsz felébredni, ez a valóság, nem érted?

-De... Az nem lehet... 

-De igenis lehet. Később mindent elmagyarázok. Gyere.
Kimentünk a suliból, majd beültünk egy autóba.
hová viszel?

-Haza.
-De nekem iskolám van!

-Nem érdekel. Haza kell mennünk. 

Pár perc után otthon is voltunk, nagyon sietősnek tűnt az egész. Beléptem volna az ajtón, ha lett volna min, ugyanis nem volt a helyén. Nem mellesleg az egész ház fel volt dúlva, a székek széttörve hevertek a padlón, az asztal feldöntve, minden tányér és minden villa a földön, a ruhák kihányva.
-Mi... mi történt itt? Anya hol van?
-Anyukádat elrabolták.
-Micsoda??Mi az hogy elrabolták, mégis kicsoda? Hova vitte? Azonnal mondj el mindent!
-Kate, nyugalom!
-Hogy nyugodjak meg, mikor az egész ház romokban hever, az anyámat pedig elrabolták?
-Figyelj... Valamit nem tudsz sem magadról, sem pedig édesanyádról...
-És mi az? Talán az, hogy képes vagyok puszta kézzel a levegőbe repíteni embereket?! Köszi, arra ma már rájöttem...
-Részben igen, de ez csak nagyon kis része.
-Igen, kihagytam, robbantani is tudok, Meg ajtókat kinyitni, nagyszerű. De miért és hogyan? Ez nem egyezik a fizika szabályaival...
-A fizika áltudomány! Mi találtuk ki arra az esetre, ha valaki valami képtelen dolgot látna, arra tudja fogni, hogy képzelődött, mert fizikailag nem lehetséges.

-Ez most komoly?
-Igen, az. De most nem ez a lényeg. Anyád és te... anyád és te...
-Igen?! Mi?
-Ti varázslók vagyok.

Kitört belőlem a nevetőgörcs. Annyira nevettem, hogy nem tudtam abbahagyni. A fiúra pillantottam, de ő nagyon is komoly fejet vágott.
-Igazán? De hát... Mi az, hogy varázslók? Idáig nem voltam képes ilyenekre... 

Mert tompították az erődet, nem tudtad használni, de mivel lassan 18 vagy, ne tudják kontrollálni többet.
-Most már mindent értek... Akkor ezt beszélte anyám azzal a fickóval.
-Az a "fickó" mellesleg a fő varázsló mester.

Én azt hittem, ilyenek csak a mesékben vannak...
-Nem, az mind igaz. Csak te nem tudtál róluk, mert gondoskodtunk róla.
-És miért titkoltátok el, hogy ki vagyok?
-Mert ez tűnt biztonságosnak. Tudod, különlegesebb vagy, mint hiszed. Olyan erő birtokában vagy, amilyen nagyon, nagyon ritka. Anyád mester fiával szűrte össze a levet, valószínűleg azért vagy ilyen erős.
-Te tudod, ki volt az apám?
-Hogy érted, hogy volt? Apád nagyon is életben van.
-Tessék?
-Apád él. Odaát van, az egyik legerősebb varázsló, mester után. És persze utánad.
-Anya az mondta, hogy apa meghalt.
-Akkor hazudott.
-Nem csak ebben...
-Mindent csak érted tett...
-Jaj, ne, kérlek, ne gyere te is ezzel a dumával! Igazán jogom lett volna tudni, hogy varázslók a szüleim és én is!

-Jó, talán igazad van... De most ne ragadjunk le itt, jó lenne minél előbb megtalálni anyádat.
-Rendben. És merre induljunk?
-Van egy sejtésem, hol lehet. 

-Egyébként az a férfi, aki megtámadott...
-Gondon?- szakított félbe.
-Igen, ő... Valamit keresett... Azt mondta, azonnal mondjam meg, hol van. Mire gondolt?

-Valószínűleg az ezüst amulettre.
-Hogy... mire?

-Ezüst amulett. Majd az autóban felvilágosítalak mindenről. Most induljunk.
-Rendben. Egyébként hogy hívnak?
-Jake.
-Jake. Oké, menjünk.

1. fejezet

 "Erre nincsenek szavak. Mindig azt szerettem volna, hogy legyek olyan, mint ők. Mint egy normális ember... Soha nem akartam különc vagy különlegesség lenni nem szeretek feltűnősködni sem. Nem értem, miért pont velem történik ez. Én nem akartam, nem is kértem. Még csak rosszat sem cselekedtem, vagy valami olyan dolgot, amivel ezt kiérdemeltem volna. Soha nem is fogom megérteni, miért tette ezt velem a sors... "

-Kate, gyere, indulnunk kell!-szólalt meg egy hang az éjszaka közepén. Anya volt az.
-Mennyi az idő?
-4 óra, gyere, mert elkésünk.
-Mégis honnan?
-Péntek van...
Ó, ne... Már megint... Gyorsan kiugrottam az ágyból és lesiettem anyához, összekaptam a holmim, megfésülködtem egy kicsit, felöltöztem, majd kimentünk az ajtón. Odakinn már várt ránk a kocsi, amiben ott ült Brian, aki el szokott fuvarozni minket minden pénteken erre a helyre, amit magam sem értek, hogy miért kell. Anyám sohasem árulta el, mi ez az egész, akárhányszor is kérdeztem tőle. Nem értem, mi ez a nagy titkolózás. És azt sem,miért kell kocsival mennünk, mikor nagyjából 2 perc alatt mindig oda is érünk. Számításom szerint ezzel a sebességgel, amivel haladni szoktunk és ennyi idő közt maximum 2-3 km- relehetünk az otthonunktól. Mát sokszor próbáltam megkeresni, figyeltem, merre megyünk, hányat fordulunk, de nem sikerült még sohasem a hely nyomára bukkannom. Az ablakon ki sosem nézhetek, de nem is látok sokat, ha meg is teszem titokban, mert sötétített kívülről, belülről. ráadásul mindig hajnalban megyünk, amikor még semmit sem látni az utcákból, maximum annyit, hogy 3 m-enként lámpafények villannak fel az út szélén. Viszont ezek a lámpák is nyugtalanítanak. Ezzel a sebességgel sokkal hamarabb kéne váltaniuk egymást, ha valóban 3 méternyi távol lennének, pedig a városunkban végig annyi a távolságuk. Nem értem. Nagyon szeretem a fizikát és jó is vagyok belőle szerencsére, de erre még nem sikerült rájönnöm.
-Itt is vagyunk!-közölte velünk Brian, mi kiszálltunk, ő pedig tovább hajtott. Soha nem értem, miért ilyen ismeretlen számomra ez a hely, mikor már milliószor voltam a városunk minden zugában, de ezt a részét még sosem láttam, kivéve mikor anya és én péntek reggelenként eljövünk ide.
Mindig ugyan az a menet: Bemegyünk egy sötét sikátorba, valami lift szerűbe beszállunk, a 3. emeleten kiszállunk, bemegyünk a 3-as szobába, ahol egy öreg bácsi elkéri a tenyeremet és hosszasan elemzi, miközben számomra ismeretlen szavakat mormol magában. Például: Exparius, de larosa, kinderius, exponziarita...
Egy szót sem értek belőle. Viszont anyám látszólag igen, ugyanis miközben az ember a tenyeremmel foglalkozik, ő figyelmesen hallgatja szavait, anélkül, hogy bármelyiknél is értetlenkedne. Meglehetősen el van foglalva a szavak értelmezésével, még csak hozzászólnom sem lehet, mert nem válaszol. Valószínűleg nem is hallja. Most is így van: bemegyünk a szobába, leülök a jól ismert székre, majd odaadom a tenyerem a fickónak, anyám pedig teljesen kikapcsol. Elegem van. Már azóta járunk, ide, mióta csak az eszemet tudom, az osztálykirándulásra is azért nem mehettem el, mert nem hagyhattam ki a pénteki szertartását anyámnak... Nagyon szeretném már tudni, mi folyik itt. Lassan 18 leszek, de még mindig csak értetlenkedek, akárhányszor ide jövünk.
-Értem, mester.
-Na, meg ez is. Miért mesterezi anyám ezt az embert?? Nem értem.
-De akkor ez most pontosan mit is jelent?- furcsa- Anyám ezt még soha nem kérdezte. Amikor a pasas végzett, azonnal távoztunk, minden további nélkül, még csak nem is beszélt anyám vele, csak elköszöntünk és hazamentünk. Most viszont anyám igenis feldúltnak és ijedtnek tűnt. Megkérdeztem volna, miért, de úgysem kaptam volna rá választ.
-Semmi jót, Jane, valószínűleg eddig tartott az, hogy meg tudtuk fékezni az erejét. Nem megy tovább, nem fog rajta az én szavam sem.
Furcsán néztem rájuk, mire ők valami latinhoz hasonló szavakat mondtak egymásnak:
-Les eledinus, ve sedefuca incedio maxalonere!( Nem titkolhatjuk tovább az erejét, nem fog rajta a varázsige, el kell, hogy mondjuk neki, mire képes!)
-Nos, es decudio comperelli, sol selitio lacusius! ( Nem, azt nem engedhetem, még nincs rá felkészülve!)
-Anya, nem értem, mit jelentsen ez, mi ez a fura nyelv, és én miért nem hallhatom, amit mondtok?
De szokás szerint nem kaptam választ semmire. Anyám hallgatott.
-Sole e cerela, inpedius, relaxe, imbarusius cadora! ( Nincs más választásunk, vagy te mondod el neki, vagy hamarosan ő jön rá, mi is valójában!)
-Nos asapela dulicolia de ve condi seresus, cupidosa! ( Nem fog semmit észrevenni belőle, gondoskodom róla!)
Ezután anyám köszönés nélkül megragadta a karomat, majd kihúzott a helyiségből és beszálltunk a liftbe.
-Anya, mi volt ez az egész?
-Kicsim, nem mondhatok semmit, és ne kíváncsiskodj!
-Elegem van, anya- mondtam, végleg kifakadva. 18 éve ezt mondja nekem, mikor a helyről kérdezem, de most már elég! Évek óta, akárhányszor csak erről van szó, te ezzel a válasszal rukkolsz elő: Nem mondhatok semmit! Hát pedig igenis mondhatsz, jogomban áll tudni, mi folyik itt, különben többet nem jövök el erre a helyre! Soha többet!
-Nem is kell, szívem. Valószínűleg ma voltunk itt utoljára. Az úr nem fogad minket többé, mert ellenszegültem neki.
-De anya, ki ez a fickó, és miért kell mindig ide jönnöm? Egyáltalán honnan ismered és mióta? Semmit sem tudok az életemről, az egész egy nagy hazugság!
-Kate, most nincs ehhez hangulatom, kérlek, fejezd be!
-Nem, anya, te fejezd be! Elegem van abból, hogy nem mondasz el nekem semmit! Nem csak ezzel kapcsolatban, az egész életed egy nagy titok! Nem tudom, hol dolgozol, nem tudom, kik a szüleid, nincsen nagymamám, és a legrosszabb, hogy apáról sem vagy hajlandó beszélni! Annyit mondtál, hogy meghalt, de nem tudom miben, mikor, miért, semmit sem, anya!
-Tudom, kicsim, hogy most eleged van belőlem és abból, ahogyan veled bánok, de nem tehetek mást... Egy nap majd mindent megértesz.. De most még nem mondhatok semmit. Ezt vagy elfogadod, vagy nem. Nem tudok mást tenni.
-Jól van, anya, nem faggatlak. Viszont azt tudnod kell, hogy amint 18 leszek, elhúzok innen a fenébe Willel, és soha többé nem látsz viszont!
-Az a Will egy barom, te is tudod! És hogy hogy elmész? Hogy mondhasz ilyet? Hidd el, amit teszek, csak is érted van... Azt hiszed nekem kényelmes ennyi mindent eltitkolni előled, hogy nekem ez jó? Hát egyáltalán nem. Az egészet azért csinálom, hogy ne kerülj bajba! Ha tudnád, mekkora hibát követsz el...
-Én követek el hibát? Én? Mikor én semmit sem tettem?
Ekkor kinyílt a lift, Brian pedig ott állt előtte, mintha tudta volna, hogy most fogunk érkezni.
-Mi az, Brian, miért nem a kocsinál vársz?
Erre Brian anyámhoz lépett, valamit súgott fülébe.
-Remek, Brian, most már te is titkolózol előttem?
De persze erre sem kaptam választ, csak azon kaptam magam, hogy anya megragadja a karom, és sebesen futni kezd, a sofőr pedig utána. Rohantunk egészen az autóig, de most valahogy más volt. Az alakja ugyan az volt, de nem fekete, hanem fehér. Gyorsan beszálltunk, majd Brien olyan gyorsan rátaposott a gázra, hogy erősen koppant neki a hátam az ülésnek.
-Mi folyik itt, felvilágosítana valamelyikőtök?
-Azonnal haza kell mennünk, itt nem biztonságos.
-Hol van az az itt?
-Exlosia.
-Miről beszélsz, nem Kensesben vagyunk?
-Nem. De hát én ezt nem értem.. Olyan közel vagyunk.
-Csak hiszed, Bogaram. Nagyon is messze.
-Brian!- szolt rá anyám, megrántva karját.
-Már így is túl sokat mondtam, Kate, ne haragudj. Nem tehetem.
Ekkor anyám megint arra furcsa nyelvre vált át, amin azzal a pasassal is beszélt. Furcsa módon Brian is ismeri. Én sok nyelvet ismerek de ezt még soha életemben nem hallottam. Csak én nem ismerem? Azt hittem minddel tisztában vagyok. Ekkor valami erős koppanást hallottam a kocsi tetején, meglepően erős volt.
-Brian, csak nem?- kérdezte anyám, majd elővett egy furcsa botszerű akármit a táskájából. Csapott egyet vele a térdére, mire erős nyomás keletkezett bennem. Olyan, mint mikor fölfelé megyünk a lifttel.
-Mi történik, anya? Félek!
-Nem kell, kicsim, már nincsen semmi baj.
Pár perc múlva haza is értünk, Brian tovább hajtott, mi pedig besiettünk a házba. Már körülbelül fél nyolc volt, mikor ránéztem az órára. Nem értem, alig egy órának tűnt az egész...
-Uram isten, el fogok késni!
-Kate, ma nem mehetsz iskolába! Itthon kell maradnod! Beszélnünk kell...
-Majd ha hazajöttem, beszélünk!- mondtam, felkaptam a táskám, majd kisiettem a megállóba. Útközben egyfolytában azon járt az agyam, hogy mi történhetett. Egyébként is szoktam ezen gondolkozni, de most talán még kíváncsibb lettem erre az egészre... Mibe csöppentem bele? Miért és ki miatt voltam veszélyben? És mit csinált anyám azzal a botszerű akármivel, amitől olyan fura dolog történt?
-Nem értem... Nem értek semmit...